Attila sírját keressük!

HATHÁZI Gábor

Bóna István a hunokról és Attiláról

A magyar történeti gondolkodásban a hunok mindig is kiemelt érdeklődésre számíthattak. A sok esetben és hosszú ideig a magyarokkal rokonított hunok a korai európai történelem legendás szereplői voltak. Bóna Istvánnal már két interjú készült a História 1995/7. és 8. számában. Most az interjúsorozat befejező darabja, az Attila temetéséről és az azt övező legendákról ad számot.

Hatházi Gábor: „Megúszhatatlan”, örök kérdés: Attila sírja.

Bóna István: Épp a minap kaptam egy Amerikában élő, neves professzortól – nevet nem óhajtok mondani – levelet, melyben fölajánlja, hogy kutassuk fel Attila sírját, mely legjobb tudomása szerint valahol Csongrád alatt fekszik a Tiszában. A pénz nem akadály, az amerikai magyarok közadakozása minden kiadást fedezne, legyen szó légifotós felderítésről vagy folyami búvárkodásról. Sajnálattal azt kellett válaszolnom, hogy csupán egy gyönyörű álomról van szó. Tudom, hogy meghatározó remekei irodalmunknak Jókai és Gárdonyi művei, iskolásként magam is tanultam belőlük, s a Láthatatlan ember kötelező olvasmány ma is. Mítoszteremtő, csodálatos történeteikkel megküzdeni hálátlan, szinte reménytelen feladat. Az olvasók, ha választás elé állítják őket, szívesebben fogadják el a rejtelmesen-sejtelmesen szép meséket, mint a régészek, történészek által tálalt száraz, szürke, kiábrándító adathalmaznak ítélt, valós ismeretanyagot.

A ma közismert legenda szerint Attilát az Alföld egyik elterelt folyójának (többnyire a Tisza, ritkábban a Körös vagy Maros szokott felmerülni) medrében, hármas, arany-, ezüst-, vaskoporsóban temették el, majd a víz visszabocsátása után – hogy tanú ne maradjon – a munkát végző szolgákat is legyilkolták. Eredetét vizsgálva már az is gyanús, hogy a magyarországi hun történetet tárgyaló középkori krónikák – a Képes Krónikától Túróczyn, Bonfinin, Oláh Miklóson, Heltain át – mind elhiszik Kézainak, hogy Attila sírját s a többi hun vezérét (Keve, Béla, Kadocsa stb.) valahol Százhalombatta környékén, a Kajászó-, ill. Váli- és Tárnokvölgy bejáratánál kell keresnünk. Ok tehát a Nibelung énekből származtatható, német hospesek útján hazánkba kerülő hagyományt vallották, mely a Sicambriának vélt Óbudát tette meg Attila székhelyéül. A helyszín a Dunántúl, szó sincs még folyóba temetésről. A tiszai „hagyomány” 19. századi fejlemény. A motívum először Petőfi Lehel vezér c. művében tűnik fel (1848), ezt követi Ipolyi Arnold Magyar Mythológiája (1854), majd jön Jókai, végül Gárdonyi Láthatatlan embere. Születésében – az 1846-ban megindult nagy folyamszabályozások közhangulata mellett – közrejátszott például Jordanes 6. századi hun történetének szélesebb körű megismerése is. Munkájában valóban szerepel egy ilyen temetés, csupán alanyával, idejével és helyszínével kapcsolatban akadnak bökkenők!

A vízigót Alarik temetéséről van szó, aki Róma kirablása után (410), Dél-Itáliában hal meg, sírját a legenda szerint Cosenza közelében rejtik el, a Busentus folyó medrébe. Egyébként – a gótok műszaki ismereteire gondolva – nehezen hihető egy ilyen „hadjáratközi”, sebtében lefolytatott „folyamszabályozás”, e hagyomány sem más, mint folklór. A hun királyra való vonatkoztatást még érthetetlenebbé teszi az a tény, hogy pár oldallal arrébb Jordanes leírja Attila temetését is. Valószínűleg Priscostól vett adat nyomán csupán annyit tud, hogy Attila holttestét a gyászünnepség éjszakáján kilopják a fővárosból, s titokban rejtik földbe. Ez akár kiindulási pont is lehetne, ha csupán egy „szimpla” nomád fejedelmi sírt keresünk. A későbbi Duna–Tisza közi avar fejedelmi temetkezések nyomán (Kecel, Bócsa stb.) ugyanis okkal feltételezhető, hogy a központi „ordu” környékén (amely valahol a Tisza–Maros-vidéken fekhetett) kellene keresni a hun fejedelmi sírokat, Attiláét is. Valami könnyen elérhető, de a mindennapi forgalomból mégis kieső helyen. Ezzel együtt Attila sírjának megkeresése még akkor is reménytelen volna, ha tudnánk, hogy hol állt a palotája, s annak küszöbéről indulnánk. Feladatunk egy kb. 30–50 km-es sugarú kör teljes, méterről méterre való átvizsgálása lenne. Ez nagyon naiv elképzelés, olyanoké, akiknek a régészet lehetőségeiről, módszereiről fogalmuk sincs. Ma már képesek vagyunk sok mindenre: légifotózással telepeket, falvakat, római erődöket, villákat, középkori templomokat, sőt temetőket tudunk feltérképezni, mielőtt egyetlen kapavágásra sor kerülne. Magányos sír esetében viszont ez a módszer reménytelen. Mi a garancia arra, hogy amit a levegőben Attila sírjának látunk, az a földön valójában nem egy krumplisverem? Az ország, de legalábbis a Dél-Alföld összes krumplisvermét fel kellene tárnunk (visszamenőleg 300 évre, amióta krumpli van – a jégvermekről nem is szólva) ahhoz, hogy esetleg eredményre jussunk!

H. G.: Arra viszont van remény, hogy egyszer Attila székhelye és palotája napvilágra kerüljön?

B. I.: Bízom benne. Várható helyével kapcsolatban már most némi támpontot nyújthatnak egyes leletek: hun nagykirály vagy főméltóság kiemelkedő pompájú halotti áldozata Szeged–Nagyszéksósról, avagy a szikáncsi elrejtett pénzkincs. Bizonyos mértékig Priscos útijelentése is orientál. Az Attilához tartó követség (449) a mai Kosztolác tájékán, a Dunán átkelve lépett hun földre. Ugy tűnik, hogy útjuk a Csörsz-árok ottani folytatása mentén vezetett tovább északra, kb. egy héten át. Az viszont, hogy ez idő alatt meddig jutnak el, semmilyen adatból nem következtethető ki. Hiába említ Priscos név szerint 3 folyót (Drekon, Tigas, Tifesas) is, melyen átkeltek, ezek egyetlen mai folyóval sem azonosíthatók egyértelműen. Hiába próbálnánk Jordanes száz évvel későbbi átértelmezésére támaszkodni (Tisza, Temes), miután Priscos mellékesen megemlíti, hogy több névtelen folyón is átkeltek. Valamennyit talán mégis segíthet az az észrevétel, hogy az „orda” teljesen fátlan síkságon állt. Nem közvetlenül a Tiszánál vagy a Körös, Maros, esetleg az Aranka mentén – ahol a galériaerdők akkor is léteztek – hanem bizonyos távolságra tőlük, valahol a belső, nyílt pusztákon. Erre a Dél-Alföldön a Bánátban és Békésben bőven van lehetőség. Ha módszeres megkeresésére nem is, de megtalálására mindenképpen van esély, azonosítására Priscos leírása alkalmas.

A valószínűleg cölöpkerítéssel övezett táborváros közepén álltak Attila, fő felesége, Arikán és Onegesios nagyvezír művészi kivitelű fapalotái. S most jön a lényeg: mellettük állt Onegesios sirmiumi mesterrel, római mintára építtetett fürdője, melynek köveit hatalmas áldozatok árán, egyenesen Pannoniából szállították a helyszínre! Tehát, ha az Alföld szokatlan környezetében egy 5. századi, késő antik fürdő maradványaira bukkannánk, melyet cölöp szerkezetű építmények, 5. századi hulladékkal telített gödrök, árkok, esetleg ólak, karámok stb. halmaza fog körül tágabb körben, akkor megkockáztathatjuk, hogy helyben vagyunk. Hangsúlyozom, hogy szigorúan 5. századi fürdőre van szükségünk! Ugyanis a rómaiak a 2–4. század folyamán – a jószomszédi, szövetségesi viszony jegyében – gyakran ajándékozták meg a szarmata és germán quád királyokat olyan módon, hogy birodalmi mestereket küldtek számunkra, római mintára épült villák, fürdők emelésére. Még egy baj lehet. Az Alföld közismerten szegény kőben. Nem számíthatunk hát igazán kőemlékekre, csupán a fenékig kibányászott, törmelékkel visszatöltött alapozási árkokra. Még az évszázadokkal későbbi, tatárjárás vagy a török dúlások idején elpusztult falvak templomait is így bontotta el az utolsó kőig –, s teszi ezt sajnos néha ma is – a környék lakossága saját építkezéseihez, legyen az kúria vagy disznóól.

H. G.: A történelemkönyvekből sokszor nem derül ki, hogy Attila – politikai öröksége révén – mennyire meghatározta a halála utáni évtizedeket is. Elfelejtődik, hogy „tanítványai”: hajdani belső bizalmasai, vazallusai vagy azok fiai formálták a késő antik „világtörténelmet”.

B. I.: Valóban, a Nyugatrómai Birodalom bukása lényegében nem volt más, mint Attila belső körének végső harca a főhatalomért, melynek hátterében gyakran ott sejteni Konstantinápoly sakkhúzásait. Ebben a valódi hunok már nem játszottak szerepet: utolsó nagykirályuk – Ellák – a Duna menti germán és iráni hódolt népek lázadásakor elesik a Nedao melletti csatában (455). Az öccsei (Ernák, Dengitzik) vezette maradványok visszaszorultak a Pontus-vidékre, ahol felmorzsolódtak az utóvédharcokban. Később néhány csoportjuk kelet-római szolgálatba lépett, a többség sorsa a pusztulás, avagy a keleti lovasnépek újabb hullámának (bolgár-törökök) olvasztótégelyében való teljes feloldódás lett.

A gepida Ardarik vezette lázadó királyok – mind Attila kreatúrái – viszont kiegyeztek, s felosztották egymás közt a Kárpát-medencét. E szövetségi rendszer nem bizonyult hosszú életűnek, a kelet-római diplomácia sikerrel élesztette fel a germán testvérnépek egymás iránti gyűlöletét. Először a szkír Edika király (Attila testőrparancsnoka, a híres merényletterv felfedője) csapott össze a keleti gótokkal, a hunok utolsó csatlósaival. Királyukat (Valamer) meg is ölte. A bosszú nem késett soká: az új gót király (Thiudímer) a Bolia folyónál (Ipoly) tönkreverte a többi germán koalícióját. A csatában teljesen felmorzsolódtak a szkírek, odaveszett maga Edika is. Az ekkor már távollévő, s így a háborúból kimaradó fiáról – Odoakerről – még sokat hallunk. A keleti gótok helyzete – további győzelmeik ellenére is – tarthatatlanná vált, hamarosan a Balkánra vonultak. A távozók között volt a Konstantinápolyból nem régen visszatért túsz, az ifjú trónörökös, a majdani Nagy Theoderik is. A szkírek s Edika háza iránti gyűlöletét, a családi vérbosszú törvényét évek múlva sem felejti el.

Odoaker szkír és herul kíséretével a 460-as évek elején hagyta el szülőföldjét – a legenda szerint útközben meglátogatva a noricumi Szent Severinust –, hogy nyugat-római szolgálatba lépjen. 463-ban Galliában tűnik fel, 469–72 között már a császári gárda magas rangú tisztje Ravennában. Itt találkozott újra egy régi ismerőssel, Orestesszel. Ez a Száva menti Pannoniából származó tartományi arisztokrata 449-től Attila belső bizalmasa lett, a kancelláriai ügyek egyik bonyolítója, aki ura itáliai hadjáratában is részt vett. Odoaker apjához különösen szoros, szinte baráti szálak fűzték: közös követjárásaikon túl együtt leplezték le a Chrysaphios-féle, Attila elleni merénylet tervét. Orestes Attila halála utáni éveiről nem tudunk. Minden bizonnyal belső száműzetésre kényszerült, birtokaira visszavonulva. Valójában még így is szerencséje volt, a 460-as évek nyugatrómai császárai hun harcokban nevelkedett katonák voltak (Avitus és Maiorianus császárok egyenesen Aetius egykori galliai tisztjei), akik nem bocsátották meg az árulást. A nagypolitika színpadára való visszatérés Julius Nepos császár hatalomra kerülésével érkezett el (473). Orestes hamarosan a birodalom második embere lett (katonai főparancsnok és patrícius), jobb keze pedig a hun udvarban még ifjúként megismert Odoaker. 475 őszén Orestes elűzte Nepost, s tulajdon fiát, Romulus Augustulust emelte trónra. Az utolsó nyugat-római császár uralma (nevét anyai nagyapjától, a Priscos által még a hun időkben említett noricumi duxtól örökölte) nem tartott egy évig sem. 476 nyarán Odoaker megölte Orestest, s önmagát – az itáliai germán zsoldosok révén – „Itália és a népek” királyává kiáltatta ki. Romulust (szánalomból vagy a régi idők emlékére, szentimentalizmusból? – örök talány, egyik sem jellemző a kor „erős embereire”) életben hagyta, s a nápolyi Lucullus-villába száműzte. Attila szkír vezérének fia végül azzal tette halhatatlanná nevét, hogy visszaküldte a császári jelvényeket Konstantinápolyba; ezen aktussal lezárva az önálló Nyugatrómai Birodalom létét, mely történelemkönyveinkben máig érvényes korszakhatár az antikvitás és a középkor között.

489-ban újabb ismerősök tűntek fel a színen, Attila hajdani gótjai. A bizánci biztatásra érkező osztrogót seregek többéves, keserves küzdelemben őrölték fel Odoaker itáliai uralmát. 493 elején a csaknem 30 esztendős vérbosszú is beteljesült. Nagy Theoderik a ravennai érseknek tett esküjét megszegve – miszerint békét köt, s együtt uralkodik Odoakerrel – tulajdon kezével ölte meg a gyűlölt szkírt egy lakomán. Érdekes módon Itália új urát ugyanaz a furcsa, megmagyarázhatatlan viszony fűzte az utolsó gyermekcsászárhoz, Orestes fiához, mint Odoakert: a továbbra is „házi őrizetben” maradó Romulus Augustulus a 6. század elején még mindig kapta az állami járadékot. Nagy Theoderik a következő évtizedekben az itáliai gót királyságot valóságos nagyhatalommá tette.

Magam azt vallom, hogy a frank Meroving-ház is sokat köszönhet Attilának, bár ezt később a középkori krónikák nem tartották túl szalonképesnek. Az utólag „kozmetikázott”, homályos, részigazságoktól és elhallgatásoktól tarkított források azonban sok mindenről árulkodnak, akaratukon kívül is. Már Priscos leírja, hogy Merovech halálával fiai szembefordultak egymással, s a kisebbik herceg Rómába menekült, Aetiushoz. Az idősebb, legitim herceg – Childerik – sorsa még érdekesebb a számunkra. Tours-i Gergelynél és Fredegárnál egyaránt fennmaradt, hogy Childerik 8 esztendőn át volt kénytelen thüring száműzetésben élni, melyből csak az Avitus császár bukása utáni interregnum idején térhetett vissza Galliába. Arról viszont már nem beszélnek, hogy mindez azért történt, mert Childerik Attila védence volt, s a hunpárti frankok élén a catalaunumi csatában is részt vett! Attilához fűződő viszonyáról árulkodik feltárt sírja is, amely a Rajnán túl egyedülálló. Nevét hordozó feliratos királyi gyűrűje, jellegzetesen frank harci baltája és lándzsája kivételével minden más tekintetben azonos a hun vazallus germán királyok korabeli temetkezéseivel. Hun típusú kardja, lószerszáma, díszcsatjai mellett olyan egyéb ékszerekkel temették el, melyek alapján bármikor összetéveszthető lenne az apahidai gepida királyok bármelyikével. A mauriacumi csata utáni száműzetésből (kénytelen volt patrónusával együtt távozni) már thüring feleséggel érkezett vissza Childerik, gyermeküket ma Clovis/Chlodvig néven ismeri a világtörténelem, mint a galliai frank királyság, s a majdani birodalom megalapítóját.

Valóban elmondhatjuk tehát, hogy a Nyugatrómai Birodalom utolsó éveinek, s az új, középkori Európa kialakulásának meghatározó szereplői – ha másként nem, hát apjuk révén – Attila hatalmi „iskolájában” nevelődtek, és sok tekintetben véghez vitték mindazt, amit „mesterük” csak elkezdett.

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat